A Ház és a kert, amilyenné Sutyi tette

Sutyi háza 2.

Sutyi nagyon sokat dolgozott velünk azért, hogy otthonunk szép legyen. Szeretett kertészkedni, és büszkén őrizte a házat (házát). A kezdettektől jóban volt a baloldali szomszéd kutyával, aki elsőként fogadta be az itteni kutya-közösségbe, és a szembe-szomszéd kutyával, akibe egy kissé szerelmes volt. Látható volt, hogy Sutyi egész kis életében ide készült, hogy itt éljen velünk.

A Ház és a kert, amikor Sutyi elfoglalta

Sutyi háza

Sutyi már négy éves volt, amikor kinéztem magunknak egy házat vidéken. Egy szombat délelőtt vittem le magammal a kiskutyát, hogy megnézzük, mit szól hozzá. Sutyi azonnal elhelyezkedett a teraszon (pontosabban az annak helyén lévő sitthalmon), és az egész teste azt fejezte ki, ez az Ő háza. Sutyi a tulajdonos. Attól kezdve sokszor mentünk le a házhoz, míg végleg be nem költöztünk, és bár Sutyi nem bírta az autózást (gyógyszert kellett kapnia, hogy ne hányjon), mindig előre beült a kocsiba, amikor tudta, hogy a Házához indulunk.

A fiatal felnőtt Sutyi

Sutyi reggele

Sutyi okos volt és ragaszkodó. Mindenben megbízható. Rá lehetett számítani, biztos volt, hogy segíteni fog, vagy vigyázni rám. Ő vezette be azt a szokást, hogy minden reggel, felkelés után kb. fél órát mellette kellett ülni a földön, beszélgetni vele, simogatni, nézni, ahogy rágicsál valamit, közben közösen figyelni, ahogy Anyu készülődik a munka- vagy vasárnapra. Visszagondolva az együtt töltött évekre, nagyon igaza volt. Egészen más volt az ember hangulata egy olyan napon, ami szeretettel s barátsággal kezdődött.

Sutyi kamaszkorában

Sutyi cicája

Sutyi szívesen barátkozott cicákkal. Volt egy nagyon komoly cica barátja. Amolyan senki macskája, és mindenki macskája. Sutyival minden délelőtt együtt üldögéltek az ajtó előtt. Figyelték az Eseményeket. Megbeszélték a tapasztaltakat.

Azután a macska egyszer csak eltűnt. Nem láttuk egy évig. Sutyi szomorú volt emiatt, aggódott, hogy valami baja lett a barátjának. De egy napon ismerős nyávogást hallott. Nagy izgalommal kérte, hogy kimehessen, megnézni, ki az. És nagy volt az öröm, a barátja volt! Gondolom, elmesélte, hogy valaki befogadta az utcában, de messze, nem tudott eljönni látogatóba. A macska jól nézett ki, kicsit kövér is volt, a szőre ápolt. Biztos jó helye volt. Egész nap együtt maradt Sutyival, Sutyit nem lehetett behívni sem. Azután a macska elbúcsúzott. Nem láttuk többet. De Sutyi nem volt nyugtalan, mert tudta, hogy barátjának jó sorsa lett. Érdekes volt látni őket azon a napon, amit együtt-töltöttek, barátságuk emlékére - mert csak barátok lehettek, ha a cica meglátogatta.

Sutyi kölyökkorában

Sutyi megérkezik

Az én kis Sutyikám Jászfényszarun 1995. augusztus 20-án látott napvilágot. Három testvérével − két fiúval és egy lánnyal − töltötte első kis napjait egy kedves családi ház verandáján. Azután eljött a nap, amikor az addig hozzá csak kedvesen nyúló kezek felkapták őt és egy Wartburg csomagtartójába tették két fiú testvérével együtt. Szegények nem tudták, mi történik velük, a kocsi zörgött, pöfögött, sötét volt, nem láttak semmit. Azután kinyílt a csomagtartó, de akkor sem láttak sokkal többet, csak a fák koronáit meg az eget, néha feléjük hajló embereket − kutyakiállítás volt, sok látogatóval, a Népstadion területén, a Wartburg a bejárat előtt parkolt. Az emberek mondták, hogy aranyos kiskutyák, és továbbmentek. Sutyikám nem nagyon értette, ezért miért kellett ilyen sokáig zötykölődni, azt, hogy ők aranyosak, eddig is tudták.

Nekünk akkor már két éve nem volt kutyánk. Csucsu nevű pulim 15 évesen halt meg, és Anyukám akkor azt mondta, egyszerűen nem bírja ki egy újabb barát elvesztését, neki nem kell még egy kutya, nem kell, hogy újra annyira megszeressen valakit, és utána újra elveszítsen.

Persze kutya nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Mindig hallottam Csucsu neszezését, úgy léptem, hogy nehogy rálépjek, hallottam az ugatását, és rossz volt mindig rájönni, hogy csak emlék. Képek és hangok. Érzések.

A kutyakiállítás napján éppen vásárolni mentem, volt egy nagyon kedves helyem, ahova hétvégenként el szoktam menni, nézelődni. Ez volt a kikapcsolódásom a heti megfeszített munka után. Autóval elhajtottam a Népstadion parkolója előtt, láttam a sok embert, parkoló kocsikat, kutyákat… és megláttam a Wartburgot, tetején papírdoboz, a papírdobozon a szöveg: PULI ELADÓ.

Megdobbant a szívem. Itt az alkalom. Mi lenne, ha vennék egy kispulit, és hazavinném? Anyu csak nem tesz ki vele együtt az utcára? Persze ennek volt esélye. Elbizonytalanodtam. Felhívtam mobilon a legjobb barátomat, aki nagyon nagyon bölcs, és akinek szoktam a szavára hallgatni. Elmondtam, mi a problémám. Itt a kutyavásár, mit tegyek? A barátom azt mondta, hát vedd meg. Igen, válaszoltam, de Anyukám s…be fog rúgni. Nem baj, mondta.

Persze, neki nem baj, puffogtam magamban, amikor letettem a telefont. Az idő közben haladt, és a kocsi is, már jóval elhaladtam a parkoló mellett, és úticélomhoz értem. Na jó, mondtam magamban, a sorsra bízom a dolgot, ha visszafelé még ott vannak, és én találok parkolóhelyet, akkor megnézem a kiskutyákat.

Visszafelé bizony még ott voltak. A továbbiakban segítettem egy kicsit a sorsnak, tettem vagy nyolc kört, mire parkolóhelyet találtam. Odamentem a Wartburghoz, és megláttam Őt. Felvettem az ölembe, ő hozzám bújt, kíváncsian nézegetett. A másik kettőt is felemeltem, ők is rám néztek, de inkább csak egy szemmel, és már aludtak is vissza, nem igazán érdekeltem őket. De Sutyikám…ő nem aludt. Visszakérte magát az ölembe, megnyalintotta a kezemet. Választott. Úgy éreztem, ő velem akar jönni. Lehet, hogy csak azért, hogy ne kelljen visszafelé is a csomagtartóban utazni, de az is lehet, hogy azért, mert velem szeretne élni.

Naná, hogy nem hagytam ott. A perecárustól szereztem egy papírdobozt, beletettem a kicsikémet, az egész drága csomagot betettem a vezető ülés mellé, és elindultunk. Sutyi végig ült az úton, nézelődött, figyelte, merre megyünk. Amikor hazaértem, beálltam az udvarba és szóltam Anyunak, jöjjön ki, mert hoztam valamit/valakit. Kivettem a kiskutyát a kocsiból, még meg sem fordultam, Anyu kikapta a kezemből, magához ölelte, a kiskutya a nyakába bújt. Egyhamar nem engedték el egymást.

A kiskutya hazaérkezett.

Sutyikám

Sutyikám a legjobb barátom volt. Amikor megvettem, nem volt még internetem, nem volt még digitális fényképezőképem. Nem kiáltottam világgá, hogy az enyém a barátsága. Nem írtam róla történeteket. Egyszerűen csak voltunk egymásnak mi ketten. De, hogy ne felejtsem el sohasem a szép szemét, okosságát, hűségét és szeretetét, megpróbálok most írni róla. És a róla készült papír alapú képek közül néhányat megpróbálok feltenni és élvezhetővé tenni. Hogy mások is láthassák, milyen volt. A legjobb barátom.