Az én kis Sutyikám Jászfényszarun 1995. augusztus 20-án látott napvilágot. Három testvérével − két fiúval és egy lánnyal − töltötte első kis napjait egy kedves családi ház verandáján. Azután eljött a nap, amikor az addig hozzá csak kedvesen nyúló kezek felkapták őt és egy Wartburg csomagtartójába tették két fiú testvérével együtt. Szegények nem tudták, mi történik velük, a kocsi zörgött, pöfögött, sötét volt, nem láttak semmit. Azután kinyílt a csomagtartó, de akkor sem láttak sokkal többet, csak a fák koronáit meg az eget, néha feléjük hajló embereket − kutyakiállítás volt, sok látogatóval, a Népstadion területén, a Wartburg a bejárat előtt parkolt. Az emberek mondták, hogy aranyos kiskutyák, és továbbmentek. Sutyikám nem nagyon értette, ezért miért kellett ilyen sokáig zötykölődni, azt, hogy ők aranyosak, eddig is tudták.
Nekünk akkor már két éve nem volt kutyánk. Csucsu nevű pulim 15 évesen halt meg, és Anyukám akkor azt mondta, egyszerűen nem bírja ki egy újabb barát elvesztését, neki nem kell még egy kutya, nem kell, hogy újra annyira megszeressen valakit, és utána újra elveszítsen.
Persze kutya nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Mindig hallottam Csucsu neszezését, úgy léptem, hogy nehogy rálépjek, hallottam az ugatását, és rossz volt mindig rájönni, hogy csak emlék. Képek és hangok. Érzések.
A kutyakiállítás napján éppen vásárolni mentem, volt egy nagyon kedves helyem, ahova hétvégenként el szoktam menni, nézelődni. Ez volt a kikapcsolódásom a heti megfeszített munka után. Autóval elhajtottam a Népstadion parkolója előtt, láttam a sok embert, parkoló kocsikat, kutyákat… és megláttam a Wartburgot, tetején papírdoboz, a papírdobozon a szöveg: PULI ELADÓ.
Megdobbant a szívem. Itt az alkalom. Mi lenne, ha vennék egy kispulit, és hazavinném? Anyu csak nem tesz ki vele együtt az utcára? Persze ennek volt esélye. Elbizonytalanodtam. Felhívtam mobilon a legjobb barátomat, aki nagyon nagyon bölcs, és akinek szoktam a szavára hallgatni. Elmondtam, mi a problémám. Itt a kutyavásár, mit tegyek? A barátom azt mondta, hát vedd meg. Igen, válaszoltam, de Anyukám s…be fog rúgni. Nem baj, mondta.
Persze, neki nem baj, puffogtam magamban, amikor letettem a telefont. Az idő közben haladt, és a kocsi is, már jóval elhaladtam a parkoló mellett, és úticélomhoz értem. Na jó, mondtam magamban, a sorsra bízom a dolgot, ha visszafelé még ott vannak, és én találok parkolóhelyet, akkor megnézem a kiskutyákat.
Visszafelé bizony még ott voltak. A továbbiakban segítettem egy kicsit a sorsnak, tettem vagy nyolc kört, mire parkolóhelyet találtam. Odamentem a Wartburghoz, és megláttam Őt. Felvettem az ölembe, ő hozzám bújt, kíváncsian nézegetett. A másik kettőt is felemeltem, ők is rám néztek, de inkább csak egy szemmel, és már aludtak is vissza, nem igazán érdekeltem őket. De Sutyikám…ő nem aludt. Visszakérte magát az ölembe, megnyalintotta a kezemet. Választott. Úgy éreztem, ő velem akar jönni. Lehet, hogy csak azért, hogy ne kelljen visszafelé is a csomagtartóban utazni, de az is lehet, hogy azért, mert velem szeretne élni.
Naná, hogy nem hagytam ott. A perecárustól szereztem egy papírdobozt, beletettem a kicsikémet, az egész drága csomagot betettem a vezető ülés mellé, és elindultunk. Sutyi végig ült az úton, nézelődött, figyelte, merre megyünk. Amikor hazaértem, beálltam az udvarba és szóltam Anyunak, jöjjön ki, mert hoztam valamit/valakit. Kivettem a kiskutyát a kocsiból, még meg sem fordultam, Anyu kikapta a kezemből, magához ölelte, a kiskutya a nyakába bújt. Egyhamar nem engedték el egymást.
A kiskutya hazaérkezett.
Persze kutya nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Mindig hallottam Csucsu neszezését, úgy léptem, hogy nehogy rálépjek, hallottam az ugatását, és rossz volt mindig rájönni, hogy csak emlék. Képek és hangok. Érzések.
A kutyakiállítás napján éppen vásárolni mentem, volt egy nagyon kedves helyem, ahova hétvégenként el szoktam menni, nézelődni. Ez volt a kikapcsolódásom a heti megfeszített munka után. Autóval elhajtottam a Népstadion parkolója előtt, láttam a sok embert, parkoló kocsikat, kutyákat… és megláttam a Wartburgot, tetején papírdoboz, a papírdobozon a szöveg: PULI ELADÓ.
Megdobbant a szívem. Itt az alkalom. Mi lenne, ha vennék egy kispulit, és hazavinném? Anyu csak nem tesz ki vele együtt az utcára? Persze ennek volt esélye. Elbizonytalanodtam. Felhívtam mobilon a legjobb barátomat, aki nagyon nagyon bölcs, és akinek szoktam a szavára hallgatni. Elmondtam, mi a problémám. Itt a kutyavásár, mit tegyek? A barátom azt mondta, hát vedd meg. Igen, válaszoltam, de Anyukám s…be fog rúgni. Nem baj, mondta.
Persze, neki nem baj, puffogtam magamban, amikor letettem a telefont. Az idő közben haladt, és a kocsi is, már jóval elhaladtam a parkoló mellett, és úticélomhoz értem. Na jó, mondtam magamban, a sorsra bízom a dolgot, ha visszafelé még ott vannak, és én találok parkolóhelyet, akkor megnézem a kiskutyákat.
Visszafelé bizony még ott voltak. A továbbiakban segítettem egy kicsit a sorsnak, tettem vagy nyolc kört, mire parkolóhelyet találtam. Odamentem a Wartburghoz, és megláttam Őt. Felvettem az ölembe, ő hozzám bújt, kíváncsian nézegetett. A másik kettőt is felemeltem, ők is rám néztek, de inkább csak egy szemmel, és már aludtak is vissza, nem igazán érdekeltem őket. De Sutyikám…ő nem aludt. Visszakérte magát az ölembe, megnyalintotta a kezemet. Választott. Úgy éreztem, ő velem akar jönni. Lehet, hogy csak azért, hogy ne kelljen visszafelé is a csomagtartóban utazni, de az is lehet, hogy azért, mert velem szeretne élni.
Naná, hogy nem hagytam ott. A perecárustól szereztem egy papírdobozt, beletettem a kicsikémet, az egész drága csomagot betettem a vezető ülés mellé, és elindultunk. Sutyi végig ült az úton, nézelődött, figyelte, merre megyünk. Amikor hazaértem, beálltam az udvarba és szóltam Anyunak, jöjjön ki, mert hoztam valamit/valakit. Kivettem a kiskutyát a kocsiból, még meg sem fordultam, Anyu kikapta a kezemből, magához ölelte, a kiskutya a nyakába bújt. Egyhamar nem engedték el egymást.
A kiskutya hazaérkezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése